A whistleblowinggal foglalkozó összeállításunkban minden hónapban szakértők válaszolnak a K-Monitor, illetve olvasóink kérdéseire. Sorozatunk hetedik részében Dr. Simon Évát, a TASZ politikai szabadságjogok programvezetőjét kérdeztük nyilvánosságról, sajtószabadságról és személyiségi jogokról.
Mikor mondhatom egy politikusra, hogy korrupt?
Jogi szempontból nézve eltérés van aközött, ha baráti társaságban, vagy ha nagy nyilvánosság előtt állítja valaki egy másik emberről, hogy korrupt. Ebből a szempontból egy blog is nagy nyilvánosságnak számít, vagy bármilyen internetes közlés. Azonban elsősorban azt kell nézni, hogy a politikus korrupt-e. Ha erről jogerős bírói ítélet van, akkor természetesen minden további nélkül lehet ezt állítani. Ha azonban csak a gyanúja merül fel, akkor a kérdés az, hogy az állítás véleménynyilvánításnak vagy tényállításnak tekinthető. Ha valaki valótlan tényt állít valakiről, vagy akár valós tényt hamis színben tüntet fel, akkor az érintett politikus ebben az esetben akár büntetőeljárást is kezdeményezhet. Ha azonban a közlés egy vélemény, akkor a politikusok tűrésküszöbe jóval magasabb kell legyen, mint az átlagemberé, ezért akár egy ilyen állítás is belefér a szólásszabadságba. A magyar bírói gyakorlat azonban meglehetősen ellentmondásos etekintetben és akár politikusok esetében is megállapítják a jogsértés, ha egy vélemény „minden ténybeli alapot nélkülözően tartalmaz elmarasztaló értékítéletet vagy indokolatlanul bántó, sértő, lealázó.” A magyar gyakorlat nincs teljesen összhangban a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatával. A bíróság gyakorlata szerint a közügyek tárgyalása során elhangzó – tipikusan ilyen egy politikusról alkotott vélemény - negatív és túlzó vélekedések is fokozott védelmet érdemelnek. A magyar bírói gyakorlat a mai napig nem tudott megküzdeni azzal a problémával, hogy jogi szabályozás hiányában felállítsa a kritizálhatóság szempontjából a sorrendet, így a közhatalom gyakorlók, a politikusok, a közszereplők, magánszemélyek esetén a bírálhatósági küszöb elvi alapjait. Pedig elég lenne a strasbourgi gyakorlatot átemelni.
Mi a különbség a rágalmazás és a jó hírnév csorbítása között? (Mi alapján húz határt a jog a szabad véleménynyilvánítás és a személyiségi jogok megsértése között?)
A szabad véleménynyilvánítás nagyon fontos alapjog, de nem korlátlan, mint például az élethez való jog. Ez azt jelenti, hogy más alapjog védelmében, vagy szűk körben ennél elvontabb okokból is lehet korlátozni. Ilyen korlátot találunk a médiatörvényben, például a tévék esetén ilyenek az idősávok, amik szabályozzák, hogy mikor milyen műsort lehet sugározni. A véleménynyilvánítás szabadságának megsértése esetén vannak polgári jogi és büntetőjogi szankciók. A jóhírnév-védelem a személyiségi jog védelmének egy része, tipikusan polgári jogi területre, míg a rágalmazás vagy a becsületsértés büntető területre tartozik. A büntetőjog akár börtönbüntetéssel fenyegeti azt, aki valakiről, más előtt, a becsület csorbítására alkalmas tényt állít vagy híresztel, vagy ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezést használ (ez a rágalmazás) vagy ha a becsület csorbítására alkalmas kifejezést használ, vagy egyéb ilyen cselekményt követ el (ez a becsületsértés). A büntetőjog emellett más szólásszabadságot korlátozó szabályokat is tartalmaz, ilyen például az önkényuralmi jelképek használatának tilalma, a nemzeti jelképek megsértésének a tilalma, a nemzeti szocialista vagy kommunista rendszerek bűneinek tagadásának tilalma – amit különben a TASZ megtámadott az Alkotmánybíróság előtt – vagy a gyűlöletbeszéd tilalma. Ezen belül a rágalmazás és a becsületsértés miatt akkor indul eljárás, ha az érintett kezdeményezi, a többi eset közvádas, azaz az állam hivatalból üldözi.
Ehhez képest a polgári jogi jogkövetkezmény esetén az, aki sértve érzi magát, pert indít. Ebben az esetben a szankció is eltér: a jogsértés megtörténtének bírósági megállapításától, a bocsánatkérő nyilatkozaton át kártérítés követelhető.
Fontos kiemelni, hogy ugyanazért a cselekedetért mind polgári mind büntető szankciók is érhetik az illetőt, az egyik eljárás (polgári vagy büntető) nem zárja ki a másikat.
Nemzetközi viszonylatban mennyire megengedő a magyar szabályozás, inkább a véleményszabadság irányába, vagy a személyiségi jogok védelme felé hajlik? Változtat-e ezen az új médiatörvény?
Mivel Magyarország az Európai Unió és az Európa Tanács tagja, számos nemzetközi egyezmény részese, ezért nálunk szólásszabadság szempontjából sokkal jobb a helyzet, mint a világ nagyobb felén, így Ázsiában, Afrikában vagy Latin-Amerika nagy részén. Sok szempontból jobb a helyzet mint Nagy-Britanniában, például a polgári jogi felelősség szempontjából. A jogi szabályozás egy része és a alkotmánybírósági határozatok a véleménynyilvánítás szabadságát nagyon fontos alkotmányos alapértéknek tekintik. Ugyanakkor van számos olyan jogszabály, és akad ezeket igazoló Alkotmánybírósági határozat is, amely szerintem indokolatlanul korlátozza a szólásszabadságot. Ilyenek például az önkényuralmi jelkép használatát, vagy a nemzeti jelkép megsértést tiltó büntető szabályok. Mellesleg az önkényuralmi jelkép használatával kapcsolatban a strasbourgi bíróság is kimondta, hogy nem elég differenciált, ezért túlságosan szólásszabadság korlátozó.
Az új médiaszabályok és a jelenleg tervezeti formában megismert újabb szabályok pedig jelentős visszalépést jelentenek az eddigi szólásszabadságszinthez képest, hiszen az eddigi szigorú, a televízióra és a rádióra vonatkozó szabályok egy részét a törvényhozó kiterjeszti a nyomtatott és az internetes sajtóra is. Nem beszélve arról, hogy a sajtót olyan széles értelembe véve definiálja a törvény, hogy minden olyan szerkesztett tartalom, ahol gazdasági cél van és oktatási, szórakoztatási vagy tájékoztatási célt szolgál, sajtónak számít és meg kell felelnie tartalmi követelményeknek, sőt, akár több milliós büntetésre is számíthat és regisztrálnia kell a hatóságnál: azaz anonim módon nem lehet ilyen honlapot indítani. Ez pedig egy fél-profi gasztroblogra is igaz lehet. A már elfogadott törvény olyan tartalmi kötöttségeket ír elő, amelyek teljesen indokolatlanok, sőt, sok esetben értelmezhetetlenek is: így a közerkölcsnek való megfelelés, vagy az, hogy tilos bármely egyház, kisebbség vagy többség burkolt megsértése. Ezek az új szabályok nagyon jelentős visszalépést jelentenek még az 1986-os sajtótörvényhez képest is, és teljesen indokolatlan is ez a fajta elmozdulás. Minél több website vagy online rádió, nyomtatott sajtó áll a fogyasztók rendelkezésére, azaz minél nagyobb a kínálat, annál kisebb a szabályozói beavatkozási indok.
Milyen egyéb módosításokat hoz a médiaalkotmány, amelyek hatással lehetnek a sajtó független, szabad működésére, illetve a sajtószabadságra általában?
Nem tartom szerencsésnek a médiaalkotmány elnevezést. A törvény indokolásában szerepelt ez a kifejezés, azonban nagyon megtévesztő. A sajtószabadságról és a médiatartalmak szabályairól szóló törvény (Smtv.) két legnagyobb újítása és egyben hibája, hogy valamennyi médiaszolgáltatóra, így a tévére, rádióra, nyomtatott sajtóra és az internetes sajtóra, valamint az online videókra azonos elvi kritériumokat ír elő. A másik, hogy sokkal több és szigorúbb előírást tartalmaz a médiára vonatkozóan, több ponton a szerkesztői szabadságot is megsértve. Többek között előírja, hogy a tájékoztatást végző tévék, rádiók és az internetes sajtó videórovatai kötelesek a „közérdeklődésre számot tartó helyi, országos, nemzeti és európai, valamint a Magyar Köztársaság polgárai és a magyar nemzet tagjai számára jelentőséggel bíró eseményekről, vitatott kérdésekről az általuk közzétett tájékoztató, illetve híreket szolgáltató műsorszámokban sokoldalúan, tényszerűen, időszerűen, tárgyilagos és kiegyensúlyozottan tájékoztatni.”
A szabad sajtó működését ugyancsak veszélyezteti az újságírói forrás védelmére vonatkozó új szabályozás, ami tulajdonképpen a forrásvédelem felszámolását jelenti. Az információforrás titokban tartása alól az törvény alapján kivételt képez, ha a forrás valamilyen minősített adatot adott át. Az adatok titkosításának lehetősége túlságosan széleskörű az új törvény alapján, ezért a TASZ az Eötvös Károly Közpolitikai Intézettel és a Transparency Internationallel együtt már megtámadta a törvényt az Alkotmánybíróság előtt. A törvény szerint például Szalai Annamária, a Nemzeti Média és Hírközlési Hatóság elnökeként is minősíthet adatokat. De ez csak egy kivétel a sok közül, amikor az újságíró ki kell, hogy adja a forrását. A forrás titokban tartásának feltétele, hogy az információ közzétételéhez közérdek fűződjön. Azonban a közérdek egy meghatározatlan fogalom és a törvény indokolása sem nyújt segítséget abban, hogy mi minősül közérdeknek és mi nem. Emellett a titokban tartás feltétele az is, hogy már közzétegyék az információt, vagyis a törvény alapján megjelenés előtt nem is beszélhetünk forrásvédelemről. Végül a törvény számos további kivételt fogalmaz meg, így az újságíró köteles kiadni forrását bármely hatóság vagy a bíróság kérésére, ha nemzetbiztonság, közrend védelme, nyomozás vagy akár bűnmegelőzési cél miatt kérik. Ez a szabályozás szembe megy a strasbourgi Emberi Jogi Bíróság joggyakorlatával, amely az Európa Tanács Minisztertanácsának az újságírók forrásvédelméről szóló ajánlásán alapul (Council of Europe’s Committee of Ministers issued Recommendation 2000/7 on the protection of journalistic sources). Ennek két pillére: a forrásfelfedés előzetes bírói engedélyhez kötése és a forrásvédelem korlátozásának a legszűkebb körre szűkítése.
Emellett már eltörpülni látszik az az igen jelentős jogdogmatikai koherenciazavar, hogy a büntetőeljárásról szóló törvény alapján a tanúvallomás megtételét megtagadhatja az, aki foglalkozásánál fogva titoktartásra köteles. Az Smtv. azonban nem titoktartási kötelezettséget ír elő, hanem titoktartási jogot.
Az utóbbi években egyre több olyan esetről lehetett olvasni, amikor egy újságírónak egy másik ország bírósága előtt kellett rágalmazás miatt felelnie. Hogyan lehetséges ez, mi az a rágalmazás-turizmus? Hogyan lehet ellene védekezni? Volt-e Magyarországon magyar újságírónak ilyen ügye?
A rágalmazás-turizmus Nagy-Britanniához kapcsolódó fogalom. A lényege, hogy a brit szabályok szerint jelentős kártérítés követelhető a magyar fogalmak szerint a személyhez fűződő jogok megsértése miatt. Rágalmazás-turizmusnak azt nevezzük, amikor valaki - kihasználva a brit szabályokat - direkt azért perel, hogy a nagyon magas brit kártérítési gyakorlat miatt jelentős összeghez jusson és betilthasson könyveket, cikkeket. A brit szabályozás szerint, ha bárhol a világon megjelenik egy könyv, egy cikk és az Nagy-Britanniában elérhető, akkor pusztán ez alapján perelhetővé válik a szerző, ha nem felel meg a brit szabályoknak. Ez praktikusan azt jelenti, hogy ha az interneten megjelenik valami, vagy egy könyv megrendelhető és Nagy-Britanniába szállítják, akkor már alkalmazható a brit jog.
A rágalmazás-turizmus egyik leghíresebb esete, amikor Rachel Ehrenfeld amerikai terrorellenes kutató Fundig Devil című könyve megjelent az Egyesült Államokban, amelyben arról írt, hogy Khalid bin Mahfúz szaúdi milliárdos terror-szervezeteket, többek közt az Al Kaidát finanszírozza. Mivel a könyv online megrendelhető volt, ez éppen elég volt ahhoz, hogy a bíró úgy ítélje meg, a brit jog alkalmazható ebben az esetben. A bíróság pénzbírságra, a perköltségek viselésére és a könyv megsemmisítésére kötelezte Ehrenfeldet.
New York válasza erre a Rágalmazás terrorizmus védelmi törvény elfogadása volt, ami védelmet biztosít azoknak a New Yorki lakosoknak, akiket olyan jogszabályok alapján perelnek, amelyek nem felelnek meg az amerikai alkotmány által biztosított szólásszabadság szintnek. Ezt a törvényt később több más államban is elfogadták az Egyesült Államokban. Jelenleg Nagy-Britanniában a rágalmazási szabályok módosítására vonatkozó új törvény társadalmi vitája zajlik. Jól mutatja a brit és a magyar viszonyok közötti különbséget, hogy a törvény tervezetét idén június óta egyeztetik és várhatóan 2011 márciusban terjesztik elő a javaslatot.
Azt nem tudom, hogy volt-e magyar újságírónak ilyen ügye. Feltételezem, hogy nem, de önmagában a sajtó szempontjából probléma, hogy az újságíróknak nincs olyan szakmai érdekérvényesítő szervezete, amely a pártoktól függetlenül az újságírók érdekeit szolgálná, segítené a képzést, a jogalkotás során véleményezné a jogszabályokat, valós képviseletet biztosítana és többek közt tájékoztatná az újságírókat a perekről vagy egyéb, a szakmát érintő eseményekről.
Hogyan működhetnek olyan oldalak, mint a WikiLeaks? Milyen jogorvoslat illetne meg egy magyar politikust, ha (hogy a WikiLeaks országában maradjunk) egy Svédországban bejegyzett és hosztolt hírportál rendszeresen közölne (akár magyar nyelven) olyan rá nézve terhelő információkat, amiért a politikusok itthon azonnal bírósághoz fordulnának?
Ez a felvetés azt gondolom előbb vagy utóbb valóság lesz. Magyarországról is szivárogtatnak információkat a Wikileaksnek. Abból a szempontból persze más a helyzet, hogy a Wikileaks egy olyan oldal, ami bizalmas információkat, államtitkokat, katonai titkokat, a magyar fogalmak szerint minősített adatokat tesz közzé, olyanokat, amelyeket a közvélemény elől kormányok és kormányszervek megpróbálnak eltitkolni. Ha ez az oldal Magyarországon üzemelne, akkor feltételezem, hogy büntetőeljárás indulna az oldal fenntartója ellen. Persze, ha személyiségi jogot sértő tartalom van fent, akkor lehetne polgári pert indítani, de jellemzően a titkos katonai paktumok miatt nincs az a politikus, aki személyiségi jogaira hivatkozhatna, vagy a Wikileaks által kiszivárogtatott dokumentumok miatt perelne. Ha valaki a Wikileakset akarná perelni, akkor a svéd jogra kell alapozni a keresetét. Ugyanakkor a Wikileakset rengeteg kritika éri az utóbbi időben, és ma már nem csak a kormányok részéről. Hiszen több olyan dokumentumot is közzétesz, amellyel emberek életét veszélyezteti, mert például a dokumentumból kiderül, hogy az afganisztáni hadműveletek során kik kollaboráltak az amerikaiakkal. Az információhoz való hozzájutás ebben az esetben konfliktusba kerül a személyes adatok védelmével és tegyük hozzá, bizonyos esetekben valós nemzetbiztonsági érdekkel. Még akkor is, ha számos ponton valóban problémás a Wikileaks működése, önmagában fantasztikus, hogy van egy szervezet, amelyik nagyon nagy munkával megteremti a feltételeit, hogy a kormányok titkolózásaival szemben informálja elsősorban a sajtót és azon keresztül az embereket. Azt gondolom, hogy ha a Wikileaks több energiát fektetne arra, hogy a dokumentumokat átnézzék olyan szemmel is, hogy esetleg kit veszélyeztethetnek az információ közzétételével, akkor sokkal kevesebb jogos kritika érné őket. Az pedig, hogy a kormányok támadják a Wikileakset amiatt, hogy illegális tevékenységüket felfedi, éppen azt jelzi, hogy milyen fontos és hasznos a nyilvánosság és a hatalom kontrollja szempontjából az, amit a Wikileaks tesz.
Az izlandi modern média-kezdeményezés a világ leginkább újságíróbarát médiaszabályozását akarja megteremteni. Lehet-e túlzásba vinni a sajtószabadságot? Milyen problémák vetődhetnek fel egy ennyire megengedő szabályozás esetén?
Izland a legjobb példa arra, hogy hogyan érdemes reagálni arra, ha egy országot gazdasági válság súlyt: az információhoz való hozzájutás, az átláthatóság biztosításával megelőzhető számos olyan kormányzati intézkedés, ami egy ország eladósodásához vagy egyes szektorok bedőléséhez vezethet. Az izlandi bankrendszer 2008-as összedőlése többek közt azért következett be, mert titokban lehetett rossz pénzügyi lépéseket hozni, mind a bankrendszer, mind a kormány részéről. Amikor Magyarország a csőd szélére került, akkor azt gondolom, hogy hasonló választ kellett volna adnunk, mint Izland. Ehelyett mi pont az ellenkező szabályozási irányba indultunk el.
A klasszikus értelemben vett sajtószabadságot nem lehet túlzásba vinni. A sajtó természeténél fogva szabad kell, hogy legyen, ahhoz, hogy feladatát végezni tudja. Ez persze nem jelenti azt, hogy bizonyos versenyjogi vonatkozású kérdések szabályozása például ne lenne indokolt.
Az izlandi sajtószabadság ugyan nagyon megengedő összehasonlítva a magyar vagy más európai szabályozással, de vannak korlátai. Egyelőre nem látszanak azok a pontok, ahol probléma lenne az izlandi szabályozással. De a sajtó működését nem csak a jogszabályi környezet, hanem az újságírói etika is meghatározza. Magyarországon az újságírói etika – a zsíroskenyér túrák, a dosszié oknyomozás, a forrásellenőrzés hiánya, az MTI hírek kopipésztje – nem megfelelő. A jogi szabályozás akadályokat képezhet az újságíróknak, de a legnagyobb akadály maga az újságíró és a szerkesztőség, ha újságírás helyett a hatalom szócsövévé válik.
Milyen irányú változásokra lenne szükség a magyar szabályozásban?
Attól tartok ez a kérdés most jóideig nem lesz aktuális, hiszen a teljes médiarendszert átfogó szabályozás születik még az idén. Ennek ellenére fontos, hogy tudjuk, milyen irányú változás lenne kívánatos. Természetesen eltérő szemléletek vannak; nézőpont kérdése, hogy ki milyen médiapiacot tart kívánatosnak, mely érdeket tartja fontosabbnak a másiknál: a médiapiaci monopolhelyzet lebontása, a reklámozás lehetősége, a fogyasztói érdekek, a gyermekek védelme, a szólásszabadság, a személyiségi jog védelme között milyen egyensúlyi helyzet megteremtését tartja indokoltnak.
A magam részéről azt gondolom, hogy a szabályozás lebontása lenne az első és legfontosabb lépés. A tartalomszabályozás a közszolgálati média esetében indokolt. Fontos lenne, hogy a médiapiac feletti hatósági kontroll is minimális legyen. Egyrészt indokolatlan, hogy egy hatóság tartalmi kérdésekbe beleszól, hogy eldönti, ki méltó frekvenciát használni, hogy nyilvántartásba vegye az állami frekvenciát és állami forrásokat nem használó sajtót. A piaci diszfunkciók korrigálására ex post eszközökkel való beavatkozás sokkal hatékonyabb, mint a merev jogi szabályok, amelyek pár év múlva ugyanolyan hiányos és sokszor problémás lesznek majd a médiapiac- és az infrastruktúra fejlődése miatt, mint az 1996-os törvény esetében.
A jogi szabályozás lebontása mellett fontos volna a forrásvédelem és a közérdekű bejelentést tevők védelme. Fontos lenne, hogy az oknyomozó újságírók védelme hatékony legyen, hogy megszűnjön az újságírók objektív felelőssége, ami alapján ma akkor is megállapítható egy újságíró felelőssége, ha egy sajtótájékoztatóról szöveghűen tudósít. Fontos lenne, hogy a közszereplők bírálhatóak, a közhatalom gyakorlói fényképezhetőek legyenek. Ma mindkét esetért súlyos milliókat fizettetnek a sajtóval. Rengeteg feladat lenne a sajtó szabadságának biztosítása érdekében. A jogi szabályozás mellett fontos lenne az is, hogy az újságírói etika létező dolog legyen, hogy megrendelt és/vagy a PR osztály által átírt cikkek helyett a sajtó valóban végezze a feladatát és ha úgy érzi, hogy a sajtószabadságot csorbító jogszabályok születnek, akkor emelje fel a szavát.
A whistleblowinggal foglalkozó összeállításunkban minden hónapban szakértők válaszolnak a K-Monitor, illetve olvasóink kérdéseire. Sorozatunk hetedik részében dr. Simon Évát, a TASZ politikai szabadságjogok programvezetőjét kérdeztük nyilvánosságról, sajtószabadságról és személyiségi jogokról.
Mikor mondhatom egy politikusra, hogy korrupt?
Jogi szempontból nézve eltérés van aközött, ha baráti társaságban, vagy ha nagy nyilvánosság előtt állítja valaki egy másik emberről, hogy korrupt. Ebből a szempontból egy blog is nagy nyilvánosságnak számít, vagy bármilyen internetes közlés. Azonban elsősorban azt kell nézni, hogy a politikus korrupt-e. Ha erről jogerős bírói ítélet van, akkor természetesen minden további nélkül lehet ezt állítani. Ha azonban csak a gyanúja merül fel, akkor a kérdés az, hogy az állítás véleménynyilvánításnak vagy tényállításnak tekinthető. Ha valaki valótlan tényt állít valakiről, vagy akár valós tényt hamis színben tüntet fel, akkor az érintett politikus ebben az esetben akár büntetőeljárást is kezdeményezhet. Ha azonban a közlés egy vélemény, akkor a politikusok tűrésküszöbe jóval magasabb kell legyen, mint az átlagemberé, ezért akár egy ilyen állítás is belefér a szólásszabadságba. A magyar bírói gyakorlat azonban meglehetősen ellentmondásos etekintetben és akár politikusok esetében is megállapítják a jogsértés, ha egy vélemény „minden ténybeli alapot nélkülözően tartalmaz elmarasztaló értékítéletet vagy indokolatlanul bántó, sértő, lealázó.” A magyar gyakorlat nincs teljesen összhangban a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatával. A bíróság gyakorlata szerint a közügyek tárgyalása során elhangzó – tipikusan ilyen egy politikusról alkotott vélemény - negatív és túlzó vélekedések is fokozott védelmet érdemelnek. A magyar bírói gyakorlat a mai napig nem tudott megküzdeni azzal a problémával, hogy jogi szabályozás hiányában felállítsa a kritizálhatóság szempontjából a sorrendet, így a közhatalom gyakorlók, a politikusok, a közszereplők, magánszemélyek esetén a bírálhatósági küszöb elvi alapjait. Pedig elég lenne a strasbourgi gyakorlatot átemelni.
Mi a különbség a rágalmazás és a jó hírnév csorbítása között? (Mi alapján húz határt a jog a szabad véleménynyilvánítás és a személyiségi jogok megsértése között?)
A szabad véleménynyilvánítás nagyon fontos alapjog, de nem korlátlan, mint például az élethez való jog. Ez azt jelenti, hogy más alapjog védelmében, vagy szűk körben ennél elvontabb okokból is lehet korlátozni. Ilyen korlátot találunk a médiatörvényben, például a tévék esetén ilyenek az idősávok, amik szabályozzák, hogy mikor milyen műsort lehet sugározni. A véleménynyilvánítás szabadságának megsértése esetén vannak polgári jogi és büntetőjogi szankciók. A jóhírnév-védelem a személyiségi jog védelmének egy része, tipikusan polgári jogi területre, míg a rágalmazás vagy a becsületsértés büntető területre tartozik. A büntetőjog akár börtönbüntetéssel fenyegeti azt, aki valakiről, más előtt, a becsület csorbítására alkalmas tényt állít vagy híresztel, vagy ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezést használ (ez a rágalmazás) vagy ha a becsület csorbítására alkalmas kifejezést használ, vagy egyéb ilyen cselekményt követ el (ez a becsületsértés). A büntetőjog emellett más szólásszabadságot korlátozó szabályokat is tartalmaz, ilyen például az önkényuralmi jelképek használatának tilalma, a nemzeti jelképek megsértésének a tilalma, a nemzeti szocialista vagy kommunista rendszerek bűneinek tagadásának tilalma – amit különben a TASZ megtámadott az Alkotmánybíróság előtt – vagy a gyűlöletbeszéd tilalma. Ezen belül a rágalmazás és a becsületsértés miatt akkor indul eljárás, ha az érintett kezdeményezi, a többi eset közvádas, azaz az állam hivatalból üldözi.
Ehhez képest a polgári jogi jogkövetkezmény esetén az, aki sértve érzi magát, pert indít. Ebben az esetben a szankció is eltér: a jogsértés megtörténtének bírósági megállapításától, a bocsánatkérő nyilatkozaton át kártérítés követelhető.
Fontos kiemelni, hogy ugyanazért a cselekedetért mind polgári mind büntető szankciók is érhetik az illetőt, az egyik eljárás (polgári vagy büntető) nem zárja ki a másikat.
Nemzetközi viszonylatban mennyire megengedő a magyar szabályozás, inkább a véleményszabadság irányába, vagy a személyiségi jogok védelme felé hajlik? Változtat-e ezen az új médiatörvény?
Mivel Magyarország az Európai Unió és az Európa Tanács tagja, számos nemzetközi egyezmény részese, ezért nálunk szólásszabadság szempontjából sokkal jobb a helyzet, mint a világ nagyobb felén, így Ázsiában, Afrikában vagy Latin-Amerika nagy részén. Sok szempontból jobb a helyzet mint Nagy-Britanniában, például a polgári jogi felelősség szempontjából. A jogi szabályozás egy része és a alkotmánybírósági határozatok a véleménynyilvánítás szabadságát nagyon fontos alkotmányos alapértéknek tekintik. Ugyanakkor van számos olyan jogszabály, és akad ezeket igazoló Alkotmánybírósági határozat is, amely szerintem indokolatlanul korlátozza a szólásszabadságot. Ilyenek például az önkényuralmi jelkép használatát, vagy a nemzeti jelkép megsértést tiltó büntető szabályok. Mellesleg az önkényuralmi jelkép használatával kapcsolatban a strasbourgi bíróság is kimondta, hogy nem elég differenciált, ezért túlságosan szólásszabadság korlátozó.
Az új médiaszabályok és a jelenleg tervezeti formában megismert újabb szabályok pedig jelentős visszalépést jelentenek az eddigi szólásszabadságszinthez képest, hiszen az eddigi szigorú, a televízióra és a rádióra vonatkozó szabályok egy részét a törvényhozó kiterjeszti a nyomtatott és az internetes sajtóra is. Nem beszélve arról, hogy a sajtót olyan széles értelembe véve definiálja a törvény, hogy minden olyan szerkesztett tartalom, ahol gazdasági cél van és oktatási, szórakoztatási vagy tájékoztatási célt szolgál, sajtónak számít és meg kell felelnie tartalmi követelményeknek, sőt, akár több milliós büntetésre is számíthat és regisztrálnia kell a hatóságnál: azaz anonim módon nem lehet ilyen honlapot indítani. Ez pedig egy fél-profi gasztroblogra is igaz lehet. A már elfogadott törvény olyan tartalmi kötöttségeket ír elő, amelyek teljesen indokolatlanok, sőt, sok esetben értelmezhetetlenek is: így a közerkölcsnek való megfelelés, vagy az, hogy tilos bármely egyház, kisebbség vagy többség burkolt megsértése. Ezek az új szabályok nagyon jelentős visszalépést jelentenek még az 1986-os sajtótörvényhez képest is, és teljesen indokolatlan is ez a fajta elmozdulás. Minél több website vagy online rádió, nyomtatott sajtó áll a fogyasztók rendelkezésére, azaz minél nagyobb a kínálat, annál kisebb a szabályozói beavatkozási indok.
Milyen egyéb módosításokat hoz a médiaalkotmány, amelyek hatással lehetnek a sajtó független, szabad működésére, illetve a sajtószabadságra általában?
Nem tartom szerencsésnek a médiaalkotmány elnevezést. A törvény indokolásában szerepelt ez a kifejezés, azonban nagyon megtévesztő. A sajtószabadságról és a médiatartalmak szabályairól szóló törvény (Smtv.) két legnagyobb újítása és egyben hibája, hogy valamennyi médiaszolgáltatóra, így a tévére, rádióra, nyomtatott sajtóra és az internetes sajtóra, valamint az online videókra azonos elvi kritériumokat ír elő. A másik, hogy sokkal több és szigorúbb előírást tartalmaz a médiára vonatkozóan, több ponton a szerkesztői szabadságot is megsértve. Többek között előírja, hogy a tájékoztatást végző tévék, rádiók és az internetes sajtó videórovatai kötelesek a „közérdeklődésre számot tartó helyi, országos, nemzeti és európai, valamint a Magyar Köztársaság polgárai és a magyar nemzet tagjai számára jelentőséggel bíró eseményekről, vitatott kérdésekről az általuk közzétett tájékoztató, illetve híreket szolgáltató műsorszámokban sokoldalúan, tényszerűen, időszerűen, tárgyilagos és kiegyensúlyozottan tájékoztatni.”
A szabad sajtó működését ugyancsak veszélyezteti az újságírói forrás védelmére vonatkozó új szabályozás, ami tulajdonképpen a forrásvédelem felszámolását jelenti. Az információforrás titokban tartása alól az törvény alapján kivételt képez, ha a forrás valamilyen minősített adatot adott át. Az adatok titkosításának lehetősége túlságosan széleskörű az új törvény alapján, ezért a TASZ az Eötvös Károly Közpolitikai Intézettel és a Transparency Internationallel együtt már megtámadta a törvényt az Alkotmánybíróság előtt. A törvény szerint például Szalai Annamária, a Nemzeti Média és Hírközlési Hatóság elnökeként is minősíthet adatokat. De ez csak egy kivétel a sok közül, amikor az újságíró ki kell, hogy adja a forrását. A forrás titokban tartásának feltétele, hogy az információ közzétételéhez közérdek fűződjön. Azonban a közérdek egy meghatározatlan fogalom és a törvény indokolása sem nyújt segítséget abban, hogy mi minősül közérdeknek és mi nem. Emellett a titokban tartás feltétele az is, hogy már közzétegyék az információt, vagyis a törvény alapján megjelenés előtt nem is beszélhetünk forrásvédelemről. Végül a törvény számos további kivételt fogalmaz meg, így az újságíró köteles kiadni forrását bármely hatóság vagy a bíróság kérésére, ha nemzetbiztonság, közrend védelme, nyomozás vagy akár bűnmegelőzési cél miatt kérik. Ez a szabályozás szembe megy a strasbourgi Emberi Jogi Bíróság joggyakorlatával, amely az Európa Tanács Minisztertanácsának az újságírók forrásvédelméről szóló ajánlásán alapul (Council of Europe’s Committee of Ministers issued Recommendation 2000/7 on the protection of journalistic sources). Ennek két pillére: a forrásfelfedés előzetes bírói engedélyhez kötése és a forrásvédelem korlátozásának a legszűkebb körre szűkítése.
Emellett már eltörpülni látszik az az igen jelentős jogdogmatikai koherenciazavar, hogy a büntetőeljárásról szóló törvény alapján a tanúvallomás megtételét megtagadhatja az, aki foglalkozásánál fogva titoktartásra köteles. Az Smtv. azonban nem titoktartási kötelezettséget ír elő, hanem titoktartási jogot.
Az utóbbi években egyre több olyan esetről lehetett olvasni, amikor egy újságírónak egy másik ország bírósága előtt kellett rágalmazás miatt felelnie. Hogyan lehetséges ez, mi az a rágalmazás-turizmus? Hogyan lehet ellene védekezni? Volt-e Magyarországon magyar újságírónak ilyen ügye?
A rágalmazás-turizmus Nagy-Britanniához kapcsolódó fogalom. A lényege, hogy a brit szabályok szerint jelentős kártérítés követelhető a magyar fogalmak szerint a személyhez fűződő jogok megsértése miatt. Rágalmazás-turizmusnak azt nevezzük, amikor valaki - kihasználva a brit szabályokat - direkt azért perel, hogy a nagyon magas brit kártérítési gyakorlat miatt jelentős összeghez jusson és betilthasson könyveket, cikkeket. A brit szabályozás szerint, ha bárhol a világon megjelenik egy könyv, egy cikk és az Nagy-Britanniában elérhető, akkor pusztán ez alapján perelhetővé válik a szerző, ha nem felel meg a brit szabályoknak. Ez praktikusan azt jelenti, hogy ha az interneten megjelenik valami, vagy egy könyv megrendelhető és Nagy-Britanniába szállítják, akkor már alkalmazható a brit jog.
A rágalmazás-turizmus egyik leghíresebb esete, amikor Rachel Ehrenfeld amerikai terrorellenes kutató Fundig Devil című könyve megjelent az Egyesült Államokban, amelyben arról írt, hogy Khalid bin Mahfúz szaúdi milliárdos terror-szervezeteket, többek közt az Al Kaidát finanszírozza. Mivel a könyv online megrendelhető volt, ez éppen elég volt ahhoz, hogy a bíró úgy ítélje meg, a brit jog alkalmazható ebben az esetben. A bíróság pénzbírságra, a perköltségek viselésére és a könyv megsemmisítésére kötelezte Ehrenfeldet.
New York válasza erre a Rágalmazás terrorizmus védelmi törvény elfogadása volt, ami védelmet biztosít azoknak a New Yorki lakosoknak, akiket olyan jogszabályok alapján perelnek, amelyek nem felelnek meg az amerikai alkotmány által biztosított szólásszabadság szintnek. Ezt a törvényt később több más államban is elfogadták az Egyesült Államokban. Jelenleg Nagy-Britanniában a rágalmazási szabályok módosítására vonatkozó új törvény társadalmi vitája zajlik. Jól mutatja a brit és a magyar viszonyok közötti különbséget, hogy a törvény tervezetét idén június óta egyeztetik és várhatóan 2011 márciusban terjesztik elő a javaslatot.
Azt nem tudom, hogy volt-e magyar újságírónak ilyen ügye. Feltételezem, hogy nem, de önmagában a sajtó szempontjából probléma, hogy az újságíróknak nincs olyan szakmai érdekérvényesítő szervezete, amely a pártoktól függetlenül az újságírók érdekeit szolgálná, segítené a képzést, a jogalkotás során véleményezné a jogszabályokat, valós képviseletet biztosítana és többek közt tájékoztatná az újságírókat a perekről vagy egyéb, a szakmát érintő eseményekről.
Hogyan működhetnek olyan oldalak, mint a WikiLeaks? Milyen jogorvoslat illetne meg egy magyar politikust, ha (hogy a WikiLeaks országában maradjunk) egy Svédországban bejegyzett és hosztolt hírportál rendszeresen közölne (akár magyar nyelven) olyan rá nézve terhelő információkat, amiért a politikusok itthon azonnal bírósághoz fordulnának?
Ez a felvetés azt gondolom előbb vagy utóbb valóság lesz. Magyarországról is szivárogtatnak információkat a Wikileaksnek. Abból a szempontból persze más a helyzet, hogy a Wikileaks egy olyan oldal, ami bizalmas információkat, államtitkokat, katonai titkokat, a magyar fogalmak szerint minősített adatokat tesz közzé, olyanokat, amelyeket a közvélemény elől kormányok és kormányszervek megpróbálnak eltitkolni. Ha ez az oldal Magyarországon üzemelne, akkor feltételezem, hogy büntetőeljárás indulna az oldal fenntartója ellen. Persze, ha személyiségi jogot sértő tartalom van fent, akkor lehetne polgári pert indítani, de jellemzően a titkos katonai paktumok miatt nincs az a politikus, aki személyiségi jogaira hivatkozhatna, vagy a Wikileaks által kiszivárogtatott dokumentumok miatt perelne. Ha valaki a Wikileakset akarná perelni, akkor a svéd jogra kell alapozni a keresetét. Ugyanakkor a Wikileakset rengeteg kritika éri az utóbbi időben, és ma már nem csak a kormányok részéről. Hiszen több olyan dokumentumot is közzétesz, amellyel emberek életét veszélyezteti, mert például a dokumentumból kiderül, hogy az afganisztáni hadműveletek során kik kollaboráltak az amerikaiakkal. Az információhoz való hozzájutás ebben az esetben konfliktusba kerül a személyes adatok védelmével és tegyük hozzá, bizonyos esetekben valós nemzetbiztonsági érdekkel. Még akkor is, ha számos ponton valóban problémás a Wikileaks működése, önmagában fantasztikus, hogy van egy szervezet, amelyik nagyon nagy munkával megteremti a feltételeit, hogy a kormányok titkolózásaival szemben informálja elsősorban a sajtót és azon keresztül az embereket. Azt gondolom, hogy ha a Wikileaks több energiát fektetne arra, hogy a dokumentumokat átnézzék olyan szemmel is, hogy esetleg kit veszélyeztethetnek az információ közzétételével, akkor sokkal kevesebb jogos kritika érné őket. Az pedig, hogy a kormányok támadják a Wikileakset amiatt, hogy illegális tevékenységüket felfedi, éppen azt jelzi, hogy milyen fontos és hasznos a nyilvánosság és a hatalom kontrollja szempontjából az, amit a Wikileaks tesz.
Az izlandi modern média-kezdeményezés a világ leginkább újságíróbarát médiaszabályozását akarja megteremteni. Lehet-e túlzásba vinni a sajtószabadságot? Milyen problémák vetődhetnek fel egy ennyire megengedő szabályozás esetén?
Izland a legjobb példa arra, hogy hogyan érdemes reagálni arra, ha egy országot gazdasági válság súlyt: az információhoz való hozzájutás, az átláthatóság biztosításával megelőzhető számos olyan kormányzati intézkedés, ami egy ország eladósodásához vagy egyes szektorok bedőléséhez vezethet. Az izlandi bankrendszer 2008-as összedőlése többek közt azért következett be, mert titokban lehetett rossz pénzügyi lépéseket hozni, mind a bankrendszer, mind a kormány részéről. Amikor Magyarország a csőd szélére került, akkor azt gondolom, hogy hasonló választ kellett volna adnunk, mint Izland. Ehelyett mi pont az ellenkező szabályozási irányba indultunk el.
A klasszikus értelemben vett sajtószabadságot nem lehet túlzásba vinni. A sajtó természeténél fogva szabad kell, hogy legyen, ahhoz, hogy feladatát végezni tudja. Ez persze nem jelenti azt, hogy bizonyos versenyjogi vonatkozású kérdések szabályozása például ne lenne indokolt.
Az izlandi sajtószabadság ugyan nagyon megengedő összehasonlítva a magyar vagy más európai szabályozással, de vannak korlátai. Egyelőre nem látszanak azok a pontok, ahol probléma lenne az izlandi szabályozással. De a sajtó működését nem csak a jogszabályi környezet, hanem az újságírói etika is meghatározza. Magyarországon az újságírói etika – a zsíroskenyér túrák, a dosszié oknyomozás, a forrásellenőrzés hiánya, az MTI hírek kopipésztje – nem megfelelő. A jogi szabályozás akadályokat képezhet az újságíróknak, de a legnagyobb akadály maga az újságíró és a szerkesztőség, ha újságírás helyett a hatalom szócsövévé válik.
Milyen irányú változásokra lenne szükség a magyar szabályozásban?
Attól tartok ez a kérdés most jóideig nem lesz aktuális, hiszen a teljes médiarendszert átfogó szabályozás születik még az idén. Ennek ellenére fontos, hogy tudjuk, milyen irányú változás lenne kívánatos. Természetesen eltérő szemléletek vannak; nézőpont kérdése, hogy ki milyen médiapiacot tart kívánatosnak, mely érdeket tartja fontosabbnak a másiknál: a médiapiaci monopolhelyzet lebontása, a reklámozás lehetősége, a fogyasztói érdekek, a gyermekek védelme, a szólásszabadság, a személyiségi jog védelme között milyen egyensúlyi helyzet megteremtését tartja indokoltnak.
A magam részéről azt gondolom, hogy a szabályozás lebontása lenne az első és legfontosabb lépés. A tartalomszabályozás a közszolgálati média esetében indokolt. Fontos lenne, hogy a médiapiac feletti hatósági kontroll is minimális legyen. Egyrészt indokolatlan, hogy egy hatóság tartalmi kérdésekbe beleszól, hogy eldönti, ki méltó frekvenciát használni, hogy nyilvántartásba vegye az állami frekvenciát és állami forrásokat nem használó sajtót. A piaci diszfunkciók korrigálására ex post eszközökkel való beavatkozás sokkal hatékonyabb, mint a merev jogi szabályok, amelyek pár év múlva ugyanolyan hiányos és sokszor problémás lesznek majd a médiapiac- és az infrastruktúra fejlődése miatt, mint az 1996-os törvény esetében.
A jogi szabályozás lebontása mellett fontos volna a forrásvédelem és a közérdekű bejelentést tevők védelme. Fontos lenne, hogy az oknyomozó újságírók védelme hatékony legyen, hogy megszűnjön az újságírók objektív felelőssége, ami alapján ma akkor is megállapítható egy újságíró felelőssége, ha egy sajtótájékoztatóról szöveghűen tudósít. Fontos lenne, hogy a közszereplők bírálhatóak, a közhatalom gyakorlói fényképezhetőek legyenek. Ma mindkét esetért súlyos milliókat fizettetnek a sajtóval. Rengeteg feladat lenne a sajtó szabadságának biztosítása érdekében. A jogi szabályozás mellett fontos lenne az is, hogy az újságírói etika létező dolog legyen, hogy megrendelt és/vagy a PR osztály által átírt cikkek helyett a sajtó valóban végezze a feladatát és ha úgy érzi, hogy a sajtószabadságot csorbító jogszabályok születnek, akkor emelje fel a szavát.
